2012.05.10. - Ünnepi hétköznap

Tíz nap késéssel és lassan megkopó emlékekkel kezdek ezen hajnal történéseinek lejegyzéséhez, pedig az idei egyik legizgalmasabb fotózásomról van szó, tele számtalan emlékezetes helyzettel. Egy hétköznap hajnalról lesz szó, mely a elkészült képeket visszanézve egészen ünnepélyesre sikeredett.

Hálás hely ez a homokbánya tó Balástya külterületén. Valamikor 2006 nyarán jártam először a területen fényképezőgéppel a kezemben. Akkoriban még erősen látszott a munkagépek ténykedésének nyoma, de mostanra a természet elvitathatlanul visszahódította azt, ami korábban az övé volt. Tulajdonképpen az autópálya építés okozta tájseb idővel eszményi élőhellyé változott a parti és gázló madarak számára. A tó egyik fele lapos tocsogó, a másik oldala mélyebb medrű halastó, számtalan szigettel, homokpaddal tagolva, kiváló fészkelési lehetőséget adva elsősorban a parti madaraknak.

Idén ez volt a harmadik lesfotózásom a területen. A sátor még mindig érintetlenül áll a sekélyebb rész partján, ami valljuk be örömteli a mai világban. A fotózás iránya egy viszonylag tiszta vízfelületet céloz, jobbra a sátortól, - jó húsz méterre - pedig egy kis szigeten egy gulipánfészek található. Az előző esti sátor ellenőrzés során két tojást láttam a mélyedésben. Mivel a gulik elég következetesen négy tojást raknak, így további párzások megörökítésének kósza reményével vártam a 'holnapot'.

Másnap hajnalban sűrű köd borította a tavat és a környező nyílt pusztát. Miközben a  nádasban bolyongva kerestem a leshez vezető kitaposott ösvényt, a nadrágom szép lassan átnedvesedett a csizmaszár felett. Négy fokot mutatott a kocsi hőmérője... nem volt melegem.

Elfoglaltam a helyem a sátorban és vártam a napkeltét. A fészken olyan nyugodtan ült a gulipán - tételezzük fel - mama, hogy a két másodperces hosszú expozíció ellenére is pengeéles képet kaptam. Negyed órával később egy gólyatöcs tévedt a sátor elé... dermedten állt és figyelt... az egytized másodperces expozíció róla is éles-kékes képet eredményezett.

Amíg a nap fénye a horizont felett derengeni nem kezdett, azon morfondíroztam, hogy az egyre sűrűsödő ködpára a víz felett jó vagy rossz dolog? Egyfelől a látótávolság lecsökken, részletgazdag fotók nemigen készíthetők, viszont a pirkadat lágymeleg fényei csodás játékot játszanak ilyenkor. És valóban... ahogy a kékből vörösbe fordult az ég alja, a pára mesebeli tónusokat festett a tó vizére. Szerencsémre három gulipán is úgy döntött, hogy fotózzam le őket ebben a fényjátékban. Az utóbbi idők egyik kedvenc képe ez számomra.

Begyorsultak az események... előttem a görbecsőrűek tollászkodtak, jobbra tőlük egy gólyatöcs szondázgatta a vizet, a gulipán fészek közelében pedig két bíbic igazgatta a toálettjét, majd egy kis lile is megjelent a homokpadon. Nem győztem kapkodni a fejem. Rég volt már ilyen mozgalmas a hajnal...

Időnként ellenőrizve a képeket, az egyiknek hátterében nagyméretű fehér foltra lettem figyelmes. A lesből kitekintve egy hattyú sziluettjét véltem feltételezni a ködön túl. Hmmm... bütykös hattyú. Szinte 'közhelyes' madár, hisz a Balaton partján kézből etetik az emberek, de mégis nagy öröm volt, hogy itt és most fotózható közelségbe merészkedett.

Minden évben költ itt egy pár... két éve a fészkük egészen látványos helyen volt, de egy pár napos viharos széllel kísért esőzés elvitte azt. Tavaly nagyon zárt helyen próbálkoztak az utódneveléssel, de az igazat megvallva nem nagyon foglalkoztam a jelenlétükkel. Most viszont, hogy ebben a ködben úszó fényben kerültek elém, egészen izgatott lettem.

Hatalmas madarak... szárnyfesztávolságuk két és fél méter feletti, és igen különleges élmény, mikor felszállnak az ember közelében. Mókásan nagy lábukkal tapossák a vizet, kiterjesztett szárnyuk csapkodásának összetéveszthetetlen vuhh-vuhh hangja példázza, hogy micsoda erőkifejtés is kell egy tíz kilónál nehezebb test levegőbe emeléséhez.

A monogámiában élő hattyúpár tojója bukkant fel a ködben. Meg-megállt, tollászkodott, víz alá nyomta fejét, majd hosszú nyakát az ég felé nyújtva rázta le magáról a vizet. Kattogott a gép... tökéletes távolságban, kellemes lapos fényeknél pózolt. Majd hirtelen a lessátor felé kezdte meg felszállását... vuhh-vuhh... elemelkedett a vízről és szinte ijesztő közelségben húzott el felettem. Röptében az evezőtollainak jellegzetes fütyülése még sokáig hallatszott.

Alig tértem magamhoz az élmény okozta 'sokktól', szemből a nemcsak test-, de bütyökméretében is nagyobb hím érkezett meg a sátor elé. Gyorsan leszereltem a telekonvertert, hogy hatalmasságát valahogy beletuszkolhassam a képmezőbe. Csendesen úszkált előttem, majd taposni kezdte a vizet... vuhh-vuhh... távozott.

Talán nem meglepő, hogy a tojó tért vissza. Az ellenfényben kitárva hatalmas szárnyát mint egy angyal állt előttem. Egészen gyönyörűséges pillanatok voltak... Majd komótosan, kicsit esetlen, totyogó mozgásával balra elsétált a nádasba.

Azonban ismét felbukkant a hím... Csőrét az égre szegezve, földöntúli hanggal jelezte egyeduralmát. Majd egyre közelebb jött. Egyszer csak megállt... ideális távolságban... kiemelkedett a vízből, kidüllesztette hatalmas mellkasát és kitárt szárnyával egyértelmű kompozícióba rendezte a képet. Ritka szerencse, hogy minden így összejöjjön.

A tojó eközben egyre távolabb totyogott... a hím pedig sietve kapkodta lábait, hogy beérje. Jó száz méterre távolodva tőlem, már együtt lépdeltek - mint utóbb kiderült - a fészek felé. Ha ebben a pillanatban abbahagyom a fotózást, már akkor is csodás élményekkel gazdagodva indultam volna haza.

Maradtam... Fél óra elteltével a sátor mögötti fövenyen egy kis lile csilingelő hangjára lettem figyelmes. Nem terveztem, hogy abba az irányba is fotóznom kell, de gyorsan átrendezve a felszerelést, az objektív máris a bejáraton nézett kifelé.

Állvány helyett a kabátomra helyeztem a gépet, így rendkívül alacsony, földközeli perspektívából fotózhattam a népiesen csöröcsirrnek is nevezett apróságot. Micsoda kontraszt... az előbb még az egyik legnagyobb testű röpképes madarat, most pedig egy mindössze három dekás apróságot kaptam lencsevégre.

És a meglepetések sora nem zárult le... a 'hivatalos lőirányba' visszatérve egy nagy kócsag lépdelt óvatosan felém. Olybá tűnik csak a páros években nyílik alkalmam a gémfélék fotózására. Vadászott... időnként le-lecsapott, de legtöbbször üres csőrrel emelte ki fejét a vízből.

Keresztül-kasul bejárta az előttem fekvő területet, nem győztem követni és le-, s felszerelni a telekonvertereket. Azt hiszem, végül megunta a sorozatos kudarcot és üres gyomorral távozott. Jött helyette azonban egy kis kócsag is.

Pár méterre a sátortól jobbra  szállt le... Az igazat megvallva, az adrenalin már annyira dolgozott bennem, hogy kissé kapkodva fordítottam rá a gépet, így sikerült elijesztenem... egy portrét azonban hagyott magáról a memóriakártyán.

És ha ez még mindig nem lett volna elég... hangutánzó nevüket öregbítve egy küszvágó csér pár érkezett meg az öt nappal korábban vízbe helyezett fatörzsre. Az ezidőtájt - kilenc órát mutatott a telefon - már igencsak kemény fényekben rendezgették tollaikat, szárítgatták magukat a napon, majd tíz perc elteltével távoztak. Ezek az első fotóim a fajról.

Kezdtem belefáradni a kavalkádba. Négy óra alatt több élmény ért, mint máskor hónapokon keresztül. És akkor még nem is meséltem a fürdőző kis liléről, a tollászkodó bíbicekről és piroslábú cankókról, a korábban soha nem látott apró partfutóról. Elég volt... pakolni kezdtem... de a sátor mögött megláttam egy sárga billegetőt... A kép elkészült, de szerencsére a memóriakártya megtelt...

Elnézést, ha sokat beszéltem...